Pacsmagi hangulatok

Közel húsz éve töltöm a nyaraimat, s lehetséges szabadideimet Pacsmagon. Molnár Zolival egy Duna-deltába vezetett madarászúton ismerkedtem meg. Az Ő invitálására jutottam le 1992-ben az általa feltérképezett és azóta kezelt, ma a Raamsari Egyezmény védelme alatt álló területre. Ahogy ismeretségünkből barátság lett, úgy vált Pacsmag is az örök szerelemmé.

Húsz év hosszú idő, és ennyi idővel fiatalabban az ember is másképp viszonyul a körülményekhez. Különösen, ha érdeklődése valamely alkotó tevékenységhez is köthető. A kezdetekben lenyűgözött a tavak madárvilága. Még bírta a derék és a türelem is a lessátrakban kucorgást, az alvásigénytelenség a napkeltét jóval megelőző ébredést.

Az évek számának gyarapodása azonban nemcsak meglassítja az embert, türelmetlenségét kivárásra cseréli, de a világlátását is formálja. Ahogy általában a természetben is inkább a táj felé fordultam, így történt Pacsmagon is. Egyre nagyobb séták a környezetben, a hajnali és napnyugti idők tájvarázsának, a szántók, erdők, nádasok, az elhagyott vasútvonal képi lehetőségeinek felfedezése. Rácsodálkoztam a terület magából eredő tájképi értékeire. S közben ráébredtem arra is, hogy a tavakhoz nem a fotózás kedvéért járok, hanem lelki nyugalmam megleléséért. A fényképezőgéppel tett séták is elsősorban ezt szolgálják, ha egy kép sem kerül a rögzítő anyagra, akkor sincs hiányérzetem, a feltöltődés mindennél többet ér.

Az idén jóval kevesebbet tölthettem a nyári táborban, mint szeretettem volna. Különös, új érzéseket hagytam mindennapi életteremben. Vissza is szólított a félbehagyott kötelezettség és a szív ellentmondást nem tűrő hangja. A sétákat, a Nap sajátos pacsmagi ciklusainak megélését az idén egy új érzéshalmaz is befolyásolta. A képek talán ezekről is szólnak…