Valóság és illúzió

Ezzel a címmel hirdetett a Magyar Cirkusz és Varieté Nonprofit Kft. a Magyar Alkotó Művészek Országos Egyesületével karöltve, tagjai részére művészeti pályázatot a cirkusz világának művészi megközelítésű ábrázolására. A MAOE Fotóművészeti Tagozatának tagjaként a felhívás természetesen engem is érintett. Csak éppen semmi idevágó anyagom nem lapult az archívumomban. Az meg valahogy nem érdekelt, hogy a belépőt megvéve, egy adott helyről, a közönség közül lődözzek. Ráadásul azt is gondoltam, hogy egy előadás csupán arra lenne elegendő, hogy felmérjem, mikor, mit érdemes fotózni. A Tagozat vezetőinek azonban jó személyi kapcsolata van a Fővárosi Nagycirkusz vezetőségéhez, így lehetőséget kaptunk a Cirkusz kavalkád előadáson több alkalommal is fotózni. Szabad mozgás térrel az üres helyeken, természetesen sem az előadást, sem a nézőket nem zavarva, és ami a legfontosabb, térítésmentesen. Így persze érdekelt a lehetőség, és jelentkeztem is a fotóscsapatba.

Ugyanakkor kissé el is fogott a félsz. Visszaemlékeztem gyerekkoromra, amikor szüleim elvittek a a Cirkuszba. Nem voltak jó élményeim. A légtornászok mutatványa alatt olyan félelem ült meg, hogy láthatok valakiket lezuhanni, ami aztán rám is ült, és nem tudtam tovább élvezni az előadást. TV-ben kimondottan unalmasnak találtam. Később, Jack London Éneklő kutyáját olvasva végképp kiábrándultam a cirkuszból. Tartottam tőle, hogy esetleg ez rányomhatja a munkára bélyegét.

Az ember azonban a korral nemcsak az ősz hajat szedi össze magának, hanem némi bölcsebb világlátást, és a régi félelmek új tapasztalatokon alapuló felülírását. Már amikor beléptem a nézőtérbe, s lementem a legalsó sorba, még az üres porond is megfogott a kupola díszeivel és fényeivel. Amikor aztán elkezdődött az előadás, és felgyúltak a rivaldafények, egy varázslatos világban találtam magam. Háttérbe szorultak a hozott élmények, és a fotós szeme kezdett el látni. A színeket, a csillogásokat, az objektívet elvakító fényeket és a látványos árnyékokat.

Viszont egyáltalán nem volt könnyű. Bármennyire is látványosak voltak a produkciók, ha nem ismeri az ember a történéseket, rendre lemaradhat az érdekes pillanatokról. Így én is, jobbára a keresőben néztem végig az első alkalommal megörökítésre való momentumokat. Azok meg általában csak egy szemvillanásnyi ideig tartottak. Az igényelt “művészi” megközelítésre pedig nagyon nehezen lehetett rátalálni. Jobbára bemozdításos trükkökkel igyekeztem operálni, több-kevesebb sikerrel, ezekből is inkább a második alkalommal jöttek össze értékelhető képek. És sok is volt közöttük a szimpla cirkuszi, de még több a kukázható “mögélövés”. Ennek ellenére igen élvezetesnek találtam a munkát. Jó érzés volt az artisták és a cirkuszi alkalmazottak közreműködő jóindulata, talán megérezték, hogy róluk is szól az, ami most rajtunk keresztül is történik.

A pályázatra egy művel, vagy három képes sorozattal lehetett nevezni. A Tagozatnak előválogatásra 20 képet adtam le. (Az itt bemutatott anyagban ezt további kilenc képpel bővítettem.) Sorozatot nem igazán éreztem az anyagomban, csupán a halálkerekes Simet László lélegzetelállító produkciójáról készültek közül néhányat. Egyenként azonban egyiket sem éreztem erősnek, akkor jött egy montázsötletem, amiben az artistát és az embert kívántam együtt megjeleníteni. Végül is ezt adtam be a pályázatra. Ez látható a cikk elején. A zsűri olyan színvonalúnak tartotta az egész anyagot, hogy minden művésztől 1-1 képet kiállításra javasolt. Így kerülhetett ez is falra, illetve paravánra. 263 művész munkáját mutatja be ez a kiállítás a képző-, az ipar- és a fotóművészet területéről. Rangos nevek és értékes munkák között szerepelhet az enyém is, így igencsak büszkének éreztem magam a megnyitón.

A Valóság és illúzió kiállítás február 3-ig tekinthető meg a Fővárosi Nagycirkuszban

Vajda János